Márta családjával öt évet élt Írországban. Aztán a vidám kocsmák világából átköltöztek Svájcba. Oda ahol a világ a pénzét tartja, oda ahol úgy tudjuk mindenki decensen tartózkodó és barátságtalan. Ám a közhelyek nem mindig alapulnak a valóságon, mert egyelőre Márta sokkal jobban érzi magát a hírből sterilnek mondott Svájcban, mint a kedélyesnek tartott keltáknál. Erről, és a finoman hangolt valóságképekről beszélgetünk a négy gyermekes bölcsész- családanyával.
- Kérlek, mutasd be magad pár mondatban!
- Kismaroson voltam kisgyerek, 10 évesen kerültem Budapestre. Azóta jártam a bölcsészkarra, angol-, orosz- és kultúrantropológia szakokra, Diploma után jobbára ennek megfelelő munkákat végeztem és négy gyerekem született. Szakmailag nem törtem dokumentálható módon az élre, de sikeresnek tartom ezeket a nyelvtanárként és „cultural consultant”-ként (azaz trénerként) eltöltött éveket, szeretek könyveket fordítani és tolmácsolni is. Az utóbbi évtized úgy telt, hogy kb. 5 évet Írországban töltöttem a családommal, január óta pedig a férjemmel és a fiunkkal Svájcban, Zürichben élünk. Ez persze azt jelenti, hogy a családom nagyon szabdalt. Két lányunk Dublinban jár egyetemre, a legkisebb lány Szegedre, és mi hárman, ahogy mondtam, most Svájcban élünk.
- Hogyan tudnád jellemezni az öt évedet Írországban? Mert ugye mi elég régóta ismerjük egymást, és én úgy emlékszem nagyon hazavágyódtál onnan.
- Igen. Írország, ez a kelta kultúra nagyon közel állt hozzám, egészen gimnazista korom óta, és én nagyon-nagyon készültem erre az írországi dologra. Ha valaki megnézi McDonagh A gárdista című filmjét, valamit megérez abból a kulturálisan másféle izgalomból, amit ez a sziget kínál. Részben egyfajta kalandvágyból, részben meg azért mentünk Dublinba, mert bár én nyelvtanár vagyok, mégis abban hiszek, hogy ha van rá mód, sokkal izgalmasabb egy nyelvet nem papír-alapon megtanulni, hanem a kultúrával összhangban és ha lehet, ezt nem úgy kellene elérni, hogy gyerekekként úgy egymilliót elköltünk erre, hanem elmegyünk mindannyian, és akkor mindannyian tapasztalunk.
- Ez sikerült is egyébként. A gyerekek megtanulták az angol nyelvet, és megértették az ottani, nem pontosan angol kultúrát. Ezt az angol – szász gondolkodásmódot, és azt is, hogy az írek, akik évszázadokon át a britek alárendeltjei voltak a saját hazájukban, hogyan viszonyulnak ehhez a nagyon bonyolult egészhez. Visszatérve arra, hogy engem roppantul érdekelt a kelta kultúra, egy kelta íróból írtam a szakdolgozatomat is, ebben az ártelemben nekem ez egyfajta megérkezés volt. De persze soha nem gondoltunk arra, hogy ott maradjunk hosszan, hanem egy elnyújtott kirándulásnak tűnt, és nem is gondoltam annyira bele, hogy mivel is jár majd mindez hosszú távon. Mert egy év múlva már nagyon elvágyódtam. Azok a tapasztalataim, amik Dublinban értek, nagyon eltértek azoktól a benyomásoktól, amiket akkor szereztem, amikor az országot jártuk korábban autóstoppal. Nagyon sokat változott Írország, 20 év alatt is. Nyilván Magyarország is. Ha valaki eljönne hozzánk, valószínűleg nem azt tapasztalná, mint 20 éve, de én Magyarországon sok szempontból pozitív változásokat élek meg, Írország meg szerintem sokkal anyagiasabb lett, mint annak előtte. A pezsgő szellemiségből, amit én az ír irodalomból, itthoni ír tanáraim kisugárzásából és az utazásokból leszűrtem…- na, abból kihagytam egy nagyon pici csavart: hogy a nagy ír írók zömében külföldön alkottak! Legtöbbjüknek nagyon hamar szűk lett ez a sziget. Meglepetésemre, az itthoni közepes gimimben többet tanultunk Joyce-ról, egész pontosan odakint valahogy a suliban szóba sem került a neve érettségiig. Persze nemcsak emiatt, de egy év után úgy éreztem, hogy kicsit szűk nekem az a tér, és azt hiszem, hogy a családom többi tagja nevében is mondhatom, hogy amint valamennyi pénzhez jutottunk, azonnal hazajöttünk. Úgy tudom, sokan érzik ezt, akik külföldön élnek. Bár tapasztalat szempontjából megéri, de szinte mindenki nagyon haza vágyik. Ezért tényleg azt gondolom, hogy nagyon klassz kimenni külföldre, sokkal könnyebb megérezni bizonyos távolságból, hogy mi az, ami Magyarország, vagy mit jelent magyarnak lenni, mint amikor az ember itt van, és tulajdonképpen benne él. Én úgy érzem, átrendeződnek a súlypontok. Szembetűnőbbek az előnyök. Például szerintem a magyarok zömében automatikus a segítőkészség. Lehet, hogy nem tudjuk pontosan, hogy kell jól csinálni, de próbáljuk. Ugyanez vonatkozik a magyar oktatásra és a kulturális lehetőségekre. Nagyon sokkal több figyelem jut egy Magyarországon felnövő diákra, mint egy kelta vagy brit kisgyerekre. Szerintem ilyenformán itthon van esély a társadalmi mobilitásra, amire odakint szembetűnő példával nem találkoztam. És a korrupciót valamilyen magyaros motívumnak tartjuk, ami pár év Írország után kifejezetten viccesnek tűnik!
- Hogyan alakultak az emberi viszonyaitok, elsősorban arra gondolok, hogy titeket külföldiként, idegenként mennyire fogadtak be az ír emberek, sőt az is érdekelne, hogy a hozzátok hasonló más országbeliekkel hogyan alakult a kapcsolatotok?
- Mivel Írországban még korábban ugrott a kelta tigris, mi akkor érkeztünk, amikor már nagyot esett, de azért kicsit multikulturálisabb az a közeg, mert sokan mentek oda szerencsét próbálni. Szerintem a külföldiekkel elég jól megvoltunk, aminek az volt az oka, hogy kicsit mindenki, aki relatíve nem olyan sok pénzt és időt szeretne a kocsmában eltölteni, én úgy vettem észre, hogy azok közül egy elenyésző kisebbség találta meg a társaságát az írek között. Számomra nagyon furcsa, hogy míg azelőtt a kelták ilyesmiket kérdeztek tőlünk, hogy Hány dalt tudtok a városotokról? Meg, hogy Aztán rendesen jártok-e templomba? vagy Mi történt a magyar focival a 6:3 óta?, most gyakorlatilag semmi más nem érdekelt senkit, mint az, hogy a) mennyi pénzünk van. Ennek kiderítésére megvoltak a bejáratott mondatok, például Tanulnak-e hangszeren játszani a gyerekek? Jártok síelni? Még bérlitek a lakást vagy már megvettétek? És b) van-e mobilizálható kapcsolati tőkénk. Ha végiggondolom, nekem a négy gyerekem közül ír barátja vagy barátnője egyiknek sem volt, talán olyan haverféle igen, mint ahogy nekem is sokkal nehezebben ment barátkoznom velük, mint a külföldiekkel. Kicsit szomorú és persze abszurd érzés volt, hogy annyira rettegnek attól, hogy újra szegények lesznek. Tudod, sosem éreztem ilyesmit itthon vagy a komcsi idők Moszkvájában. Az íreknél mindig pont olyan közegbe kerültem, hogy minden a pénzről vagy annak hiányáról szólt. Szerintem itthon más a tematika. És Svájcban is. Nagyon eltérnek a társas érintkezési formák, az ír egy paraszti kultúra, ahol a találkozás centruma a kocsma. Ez nem jelenti azt, hogy nem mentem szívesen a kocsmába, de ebben benne van az is, hogy nem elsősorban a nőknek áll ez a kocsmakultúra. Tehát mondjuk, ha a férjem rendszeresen járt volna kocsmába, akkor lemehettem volna vele, de nem illett volna igazán sokáig ott maradni. Legalábbis, én ezt így éltem meg, nem biztos, hogy mindenki, aki élt Írországban, az ezzel így volt. Nekem ez volt a benyomásom, és a nőknek, legalábbis a hozzám hasonló nőknek, nagyon jellegzetes érintkezési formára van lehetősége, ez pedig a könyvklubban való részvétel. Nekem ez nagyon szimpatikus is lett volna, de kiderült, hogy ez csak valaminek a fedőneve. Mindig van egy rituálé, mindig kitűzünk egy könyvet, amit majd mind elolvasunk, és összevetjük majd a benyomásainkat, és ezen keresztül egymást is jobban megismerjük. De valójában ez nem ezt jelenti, hanem azt, hogy a nők is elmehetnek havonta egyszer kocsmába. Ilyenkor megbeszélhetik a belső ügyeiket. Ebben az az érdekes, hogy ilyenkor kiöntik a szívüket, azért fogyasztanak is szépen, és másnap reggel, újra a rendes középosztálybeli asszonyok életét élik. Tehát, ha egy picit utalnál a szemed mozgásával arra, hogy Tudod, tegnap! – akkor ezt nem ugyanúgy veszi fel a kelta középosztálybeli asszonynak a receptora, hanem tovább mered értetlenül a semmibe. Ez is nagyon-nagyon érdekes. Tapasztalatnak jó, de ott átélni eléggé meglepő. Ugyanakkor azt is muszáj elmondanom, hogy én nagyon- nagyon szívesen végeztem volna valamilyen munkát, és végeztem is. Borzasztóan nehezen jutottam munkához, és az természetesen mindenkinek nagyon viccesen hangzott, hogy én kelta irodalomból szereztem a diplomámat, de ez egyáltalán senkit nem érdekelt. Ez annyira nem érdekelt senkit, hogy az általános iskolából kikerült 16 éveseket előnyben részesítették egy könyvesbolti segédeladói állás megszerzésénél. Ezt nem panaszként mondom, csak ahhoz, hogy az élettel kapcsolatba kerülj egy társadalomban, dolgoznod kell. Végül is aztán időseket ápoltam, ami nagyon érdekes volt, de azért hosszú idő alatt azért megviseli az embert, ha egészen mást csinál, mint amihez ért.
(folytatjuk)
ACM Wallet Gentleman Club 