Ébredj tudatára V.

Az élet egy múló pillanat, egy csacska álom, a mindenség szellemi aspektusából. A tudományunk, amely viszonyrendszerek taglalásából és összevetéséből áll, többnyire máya fátyolán át szemléli a világot. Ha tehát fel akarunk ébredni, nem árt, ha a lélek tudományához, és azok hiteles mestereihez fordulunk, mert innen várható az örök, tudással teli, boldogságot hozó ismeret. A mai okosság alapja a megismerés, az ősi tudásé az alázat, ha kizárólag az előző igazságait fogyasztjuk az olyan, mintha a mézet az üvegen keresztül csócsálnánk, a lelki tudás mézédes extázisát a megvilágosodottak közvetítik számunkra. Hogy honnan lehet felismerni őket, sehonnan, de ha a közelébe kerülsz, pontosan tudni fogod, hogy Ő az.    

„Praktikusabb-e a pszichológia a spiritualitásnál? Semmi sem praktikusabb a lelkiségnél. Szegény  pszichológus, mit is tehet? Csupán könnyítheti lelkünk feszültségét. Én is pszichológus vagyok, alkalmazok pszichoterápiát. Nagy konfliktus dúl bennem, valahányszor választanom kell a pszichológia és a spiritualitás között. Nem vagyok biztos abban, hogy ez a jelenlévők közül bárkinek is jelent valamit. Nekem nem jelentett semmit sok éven át.

Megmagyarázom. Nekem sok éven át semmit sem jelentett, majd hirtelen felfedeztem, hogy az embereknek eleget kell szenvedniük egy kapcsolatban ahhoz, hogy illúzióikat veszítsék minden kapcsolat iránt. Hát nem szörnyű egy dolog? Eleget kell szenvedniük egy kapcsolatban, mielőtt felébrednek, és azt mondják: “Belebetegedtem! Az életnek kell más útja is legyen, más, mint az, hogy egy másik embertől függök.” És pszichológusként mit tettem? Az emberek jöttek hozzám a problémákkal, melyek az ő kapcsolataikban, másokkal való érintkezéseik során stb. adódtak, és időnként segítettem is rajtuk. De sajnálattal azt kell mondjam, időnként nem, mivel amit tettem volna, továbbra is szendergésben tartotta volna őket. Talán szükségük volt egy kicsivel több szenvedésre. Meglehet, keményen padlót kellett fogniuk, hogy kimondják: “Betege vagyok az egésznek.” Csak amikor már a betegségedtől is beteg vagy, majd csak akkor gyógyulsz ki belőle. A legtöbb ember enyhítésért fordul pszichiáterhez vagy pszichológushoz. Ismétlem: enyhítésért.

Nem azért, hogy megszabaduljon a szenvedéstől. Van egy történet a kis Johnnyról, aki, állítólag, szellemileg visszamaradott volt. De bizonyítható, hogy nem volt az, miként megtudható e történetből. Johnny a hozzá hasonló gyerekeknek fenntartott speciális iskolába jár, kézimunkaóra van, szerez egy darab gittet és formázza. Elviszi az osztály egyik sarkába, és játszik vele. A tanárnő odamegy hozzá, és ráköszön: “Szervusz, Johnny!” És Johnny válaszol: “Szervusz!” A tanárnő azt kérdi: “Mi van a kezedben?” Johnny azt feleli: “Kaki.” A tanárnő tovább kérdez: “Mit csinálsz belőle?” Mire a gyerek: “Tanárnőt.” A tanárnő azt gondolja: “A kis Johnny visszafejlődik.” Odaszól tehát az igazgatónak, aki épp akkor megy el az ajtó előtt: “Johnny visszafejlődik.” Így azután az igazgató odamegy Johnnyhoz, és ráköszön: “Szervusz, fiam!” Johnny azt mondja: “Szervusz!” Az iskolaigazgató folytatja: “Mi van a kezedben?” Mire a gyerek: “Kaki.” “És mit csinálsz majd belőle?” A gyerek azt válaszolja: “Igazgatót.” Az igazgató úgy látja, hogy az eset az iskola pszichológusára tartozik. “Küldjetek valakit a pszichológusért!”

A pszichológus ügyes fickó. Odamegy Johnnyhoz és ráköszön: “Szervusz!” És Johnny válaszol: “Szervusz!” A pszichológus azt mondja: “Tudom, mi van a kezedben.” “Na, mi?” “Kaki.” “Igen.” “És tudom, mit csinálsz belőle.” “Na, mit?” “Pszichológust csinálsz belőle.” “Nem. Ahhoz nincs elég kaki!” És ezt a gyereket mondták szellemileg visszamaradottnak!”

• Azt gondolom, hogy itt Antony de Mello atya megint csak egy kissé provokatív, de nem öncélúan, hanem gondolkodásra serkent. Nyílván nem véletlenül végezte el az egyetemen a pszichológia szakot, valamilyen szinten hinnie kellett a tudományban, másképp nem szakított volna időt és energiát ennek a tudományágnak az elsajátítására. Az azonban biztos, hogy a lelkiséget elsősorban a spirituális tudásban kell keresni. Úgy gondolom, hogy egy jó pszichológus elsősorban nem jól kérdez, hanem inkább értőn hallgat, és csak időnként terelgeti az együttlét kommunikációját.

„Szenvedni a szenvedéstől”, szerintem ez a kulcsmondat a fenti gondolatmenetben. A szenvedés forrása pedig a másiktól való függés, annak a dühödt akarása, hogy a másiktól a boldogságot ajándékba kapjuk. Félreértés ne essék, én most nem a párkapcsolatok ellen agitálok, szerintem az ember társas lény, és ezt elsősorban párkapcsolatban képes megfelelően megélni. A kérdés finom energetikai probléma, ami azt jelenti, hogy ha csak a másiktól várjuk a szeretet energiát, akkor egy idő után elsivárosodik egy kapcsolat, és mind a két fél csalódottan fogja azt tapasztalni, hogy rosszul érzi magát a bőrében. A dolgok kulcsa a szolgálatban van, ez a boldogság titka. Ez egyébként nem csak a párkapcsolatokra vonatkozik, hanem általában az emberi kapcsolatokra. Sajnos tele vagyunk görcsökkel, ítélkezünk, és elvárásaink vannak szeretteink, és ismerőseinkkel kapcsolatban. Az ezzel való szembenézésben, és tudatosulásban sokat segíthet egy értő pszichológus, pláne, ha valaki éppen egy elmagányosodott élethelyzetben van. Még talán stimulációs technikákkal is szolgálhat a lélekgyógyász, de megtapasztalni a megvilágosodás eufóriáját, és ezen keresztül stabilan boldogságra szert tenni, szerintem csakis a spirituális energiával való töltekezéssel lehet.

Mert Isten neve nem különbözik magától Istentől, tehát amikor valaki szóban, vagy énekkel imádja őt, akkor az isteni energiával töltekezik. Ez történik akkor is, amikor valaki meditál, akár úgy, hogy mantraként vibrálja Isten szent nevét, akár úgy, hogy kiüresíti az elméjét, és a lecsendesített, ellazult állapotban töltekezik a Mindenséggel, az isteni energiával. Ebben segítséget nyújthatnak a vallások, és azok hiteles képviselői, de vannak olyanok, akik maguktól élik át a boldogságra döbbenés csodáját. Nem véletlenül írtam, hogy hiteles, mert úgy gondolom, attól még nem lesz valaki hiteles lelki tanító, hogy elvégez egy teológiai főiskolát, és pappá, lelkésszé szentelik. Ezt hosszasan lehetne taglalni, és példákkal pró és kontra alátámasztani, de persze alapvetően megkérdőjelezni a közös ima és éneklés, a közösségben való megrendülés fontosságát nem lehet. Ahhoz, hogy egy közösség létrejöjjön, és működjön, kell egyfajta intézmény, az pedig nem létezik vezető nélkül. Tehát, sajátos paradoxonként a rossz, vagy kevésbé felhatalmazott egyházi vezetőre is szükség van, mert Ő teremti meg a feltételeit, szervezi meg a lehetőséget a szakrális aktusok lebonyolítására, és azok jelentősége, minősége már nem függ a pap, vagy lelkész egyéni képességeitől.

A tanítások vonatkozásában is sajátos a helyzet. A védikus bölcselet szerint kétféle Mester létezik. Az egyik, a diksa guru, aki a spirituális avatásokat adja, és elveszi a tanítvány karmáját, ő nagy valószínűséggel megvilágosodott és szentéletű ember. A másik az úgynevezett siksa guru, aki mint idősebb testvér segíti a tanítvány haladását a lelki folyamat során. Ő egyáltalán nem kell, hogy megvilágosodott legyen, az a lényeg, hogy előrébb tartson a lelki úton, mint az istápoltja.

De, hogy mi igazából az igazi lelki vezető szerepe a lelki fejlődésben, azt Antony de Mello atya egy koan szerű, frappáns példabeszédben nagyon szépen megvilágítja. A példabeszéd címe: Közvetítés.

• Miért van szükséged Mesterre?- kérdezte a látogató az egyik tanítványától.
• Ha a vizet fel akarod forralni, akkor szükséged van egy edényre, amely közvetít a tűz és a víz között – hangzott a válasz.

Tehát, hogy a Mester lényege spirituális értelemben nem az, hogy bölcsességeket kinyilatkoztat, még csak nem is az, hogy példamutatóan él, (bár ez azért egyáltalán nem árt, sőt azt gondolom feltétel), hanem, hogy a tanítványban felmerülő ellentmondásokat segít feloldani.

A közvetítés a katolikus gyónásnak is a lényege. Egy hiteles pap ugyanis azért van jelen a bűnvallásban, hogy felszentelt személyként Isten elé vigye a bűnöket, és azok feloldozásával megszűntesse azt. Ez azonban nem egy passzív jelenlét, mert adott esetben a pap egy megjegyzésével, közbevetésével évtizedek görcseit képes feloldani.

Vannak példák azonban, amikor a lelki felébredéshez valaki segítség nélkül, úgymond magától jut el. Anita Moorjani egy hindu családban született, de Hong Kongban töltötte gyerekkorát, és iskoláit angol intézményekben végezte. Otthon, édesapja a hindu hagyományokat próbálta Anitánál érvényesíteni, az iskolában a katolikus dogmákat sulykolták belé, így gyerekkorában egy állandó szorongásban, megfelelési kényszer által vezérelve teltek napjai. Ezt a rossz érzést még csak fokozta az, hogy édesapja hindu szokások szerint ki akarta jelölni számára azt a férfit, akit aztán férjeként kellett volna egy életen keresztül szolgálnia. Anita próbált szüleinek megfelelni, de aztán az utolsó pillanatban felbontotta a hagyományok szerint megköttetett eljegyzését, mert rádöbbent arra, hogy még nem érett meg a házasságra, mást szeretne az élettől. Félt a betegségektől, elsősorban a ráktól, ami két közeli rokonát is fiatalon elragadta tőle. Aztán megismerkedett élete párjával, aki ugyan hindu volt, de nem hagyományosan a szülei választották számára, hanem egy barátnője révén önállóan ismerkedett meg vele. Visszatérve Anita hitéletére, az iskolában a katolikus dogmákat sulykolták belé, otthon viszont elvárták, hogy hetente egyszer elmenjen egy hindu tanítóhoz, a védákat tanulmányozta a korabeli indiai származású gyerekekkel. A kétféle tanítás zavart okozott a fiatal lányban, így egyik sem nyújtott segítséget akkor, amikor már fiatalasszonyként a halálos kór őt is elérte.

„Anita Moorjani spirituális útja a rákkal folytatott négy éves küzdelmével kezdődött. Testét elborították a rosszindulatú daganatok, az orvosok már csak néhány órát jósoltak neki. Szervei leálltak, Amikor Anita egy különleges halál közeli élmény részesévé vált. A csodálatos utazás során felismerte saját lényének nagyszerűségét, és betegsége valódi okát. Miután visszanyerte eszméletét, a teste bámulatos sebességgel felépült, s néhány héten belül a rák legkisebb nyoma nélkül hagyhatta el a kórházat.”

Megtörtént tehát a csoda, amely után minden megváltozott Anita körül, és a fiatalasszony hamarosan rádöbbent arra, hogy az életének az értelme és a hivatása az, hogy ezt az örömöt, saját történetén keresztül másoknak is átadja. Ez aztán olyannyira jól sikerült, hogy egy híres spirituális mester, dr Wayne W. Dyer is Anita segítségével gyógyult ki a rákból.

Mit is élt át konkrétan Anita halál közeli élménye során? A végtelen, a puszta létezésből fakadó szeretetet, a tér idő dimenzió megszűnését, azt, hogy minden, ami a világunkban, és egyáltalán az egész Világmindenségben történik az értelmes, tehát úgy jó minden, ahogy van. Találkozott elhunyt édesapjával, és rádöbbent arra, hogy a feszültségeik forrása csak az anyagi világ sajátosságaiból fakadt. Abból a hagyomány tiszteletből, amit Ő merő jó szándékból a lányára akart testálni, de abban a testetlen, szellemi világban ahová Anita került ennek már semmi jelentősége nem volt, itt már zavartalanul áradt közöttük a szeretet. Ugyanez volt a helyzet azzal a két hozzátartozójával is, akik nem sokkal az Ő lebetegedés előtt távoztak az anyagi világból. Minden értelmet nyert, és egyúttal harmóniává alakult benne, és körülötte.

Nem adták ingyen sem a másvilágban tartózkodás élményét, sem a gyógyulást. Nagyon megszenvedett érte Anita. A gyógyulás csodája abból fakadt, hogy megtapasztalva a másvilág csodáját, megértette, hogy betegségének az oka a megfelelni vágyásából fakadó szüntelen szorongás volt, az az állandó feszültség, aminek az volt az alapja, hogy neki ki kell érdemelni a szeretetet. A halál közeli élménye során rádöbbent, hogy pusztán létezés okán joga van a szeretetre, mindenki mással együtt, aki létezik a világban. Ezt megértve rádöbbent, hogy minden az Ő döntésén alapszik, az is élni vagy meghalni akar, és úgy döntött, hogy visszatér az anyagi világban létező szeretteihez. Őket, és mindazokat fogja történetének elmesélésével, és személyes példájával szolgálni, akik a régi önmagához hasonlóan szenvednek itt, az anyagi világban. Nálunk három éve jelent meg a könyve: „Meghaltam, hogy önmagamra találjak” címmel. Mindenkinek bátran ajánlom, mert kisebb nagyobb mértékben, de ebben az anyagi világban, mindannyiunk szenvedésre van ítélve. Ha azonban képesek vagyunk megélni a szellemi dimenziókat, megszabadulhatunk a legrosszabbtól. a szüntelen szorongástól.

Zsille Ákos