Életünk egy folyamatos energiaáramlásban tellik. Amíg a folyamatosság fenn áll, addig megvalósul a harmónia, boldognak érezzük magunkat. Mihelyt sérülnek az arányok, az öröm is kezd alábbhagyni. Mello atya ebben a fejezetben az egészséges önzésről beszél, azt taglalja, hogy merni kell vállalni, olykor a másikkal szemben is a boldogságot. Ahhoz azonban, hogy ez maradéktalanul megvalósuljon, fel kell ébredjünk lelki szendergésünkből, rá kell ébredjünk, hogy szeretni szolgálat, nem pedig behajtandó járandóság.
- „Először is azt akarom, hogy értsétek, ha valóban fel akartok ébredni, hogy ti nem akartok felébredni. Az első lépés a felébredéshez az, hogy elég becsületesek legyetek bevallani önmagatoknak, hogy ez nem tetszik nektek. Nem akartok boldogok lenni. Tegyünk egy kis próbát? Lássuk tehát! Pontosan egy percetekbe kerül majd. Be is csukhatnátok a szemeteket, amíg elvégzitek, nyitva is tarthatnátok. Nem igazán számít. Gondoljatok valakire, akit nagyon szerettek, aki közel áll hozzátok, valakire, aki fontos számotokra, és gondolatban mondjátok neki: Inkább a boldogság legyen enyém, mint te. Figyeld, mi történik! Inkább a boldogság legyen enyém, mint te! Ha, választhatnék, nem kérdés, hogy a boldogságot választanám. Közületek hányan érezték magukat önzőnek, miközben mondtátok? Úgy tűnik, sokan. Látjátok milyen agymosást kaptunk? Nézzetek, oly mértékben agymosottak vagyunk, hogy azt gondoljuk, hogy lehetek ennyire önző? De nézd meg, ki az önző! Képzeld, amint valaki neked mondja: Hogy lehetsz annyira önző, hogy helyettem inkább a boldogságot választod? Nem éreznéd, hogy olyasmit kellene válaszolni, mint: Megbocsáss, de hogyan lehetsz te annyira önző, hogy te követeld, hogy én a boldogság helyett inkább téged válasszalak?”
- Egyszer egy a bhakti yógát magas szinten megvalósított guru, beszélt el egy példát, amely még plusz nagyon erős köteléket is belevitt a történetbe, az anyaságot. Egy kísérletről szólt a beszéd, amelyben a majom mamát kicsinyével betettek egy medencébe, és elkezdték folyatni a vizet. A majom mama mind magasabbra tartotta csemetéjét, amikor pedig a nyakáig ért a víz, a fejére tette. Ám amikor ellepte őt a víz, maga alá gyűrte kicsinyét és rálépett. Az életösztön legyűrte az anyaság önfeláldozó reflexét. Ezzel persze nem azt akarom mondani, hogy a humán világban ne lenne számtalan példa arra, hogy a szülők feláldozzák magukat akár szó szerint, akár átvitt értelemben az utódaikért, de a példa mindenképpen elgondolkodtató. Azt gondolom, hogy Mello atya, itt szándékosan provokálja a hallgatóit, mert a kereszténység alapvetése nem más, mint az önfeláldozás. Jézus Krisztus nem kevesebbért, mint az egész emberiségért kínhalált szenvedett, enélkül nem létezne a bűnbocsánat, maradna az Ó Szövetség brutális véráldozataival, és folyamatos bosszúival. Egy azonban biztos, aki ezt meg tudja valósítani, mint pl. Kolbe atya a II. világháború során, az már valószínűleg a felébredettek között van. Nem véletlenül avatta szentté, az azóta már szintén szent II. János Pál, a vértanúhalált halt, szent Maximilián Kolbe atyát. A szerzetes pap a II. világháború során, Auschwitzban a koncentrációs táborban, áldozta életét, úgy, hogy életével egy két gyermekes családapa életét váltotta ki. A barakkból ahol fogva tartották őket megszökött egy rab, ezért a németek 10 embert az éhhalálra ítéltek. Szent Kolbe atya innen váltotta ki Franciszek Gajowniczeket, és tartotta az utolsó pillanatig a lelket társaiban. Két hét után, már csak Ő voltlétezett, életét méreggel oltották ki a pribékek.
Azt gondolom, hogy aki ilyen szinten létezik a kegyelemben, ha úgy tetszik lélekben felébredett, az képes erre a szintű önfeláldozásra. Tehát, az valósította meg azt a tudatállapotot, amely képes meghaladni az átlagember számára legerősebb ösztönt, az életösztönét. Tehát szent Kolbe atya már nem anyagi szinten élve meg a boldogságot, azzal élte meg a transzcendens, tehát lelki örömöt, hogy életét, és lelkierejét az utolsó pillanatig sorstársainak szolgálatába állította. Ezt csak úgy lehet elképzelni, hogy átélte nap, mint nap a krisztusi önfeláldozás misztériumát, a halált és a feltámadás hitét.
Ez azonban egy egészen más szint, mint amiről Mello atya beszél. Ez még a szundikálás szintje, az amikor kicsinyes játszmáinkkal zsaroljuk egymást. Ez az a szint, amikor úgy próbáljuk komfortossá tenni az életünket, hogy a körülöttünk élőket megpróbáljuk lebeszélni a saját értékeiről, s ha ez nem megy, akkor jön az érzelmi zsarolás. Én mennyi mindent tettem érted, én mennyi mindenről lemondta miattad. Elhangzik ez szülő- gyermek között, házastársaknál, néha még a barátok is megpróbálják egymást lebeszélni az értékeiről. E-mögött a kicsinyes játszmák mögött, pedig mozgatórugóként, a félelem, a tudatlanság húzódik meg. A félelem attól, hogy elveszítjük a dominanciánkat, és a tudatlanság, mert anyagi módon viszonyulunk a környezetünkhöz.
Ennek egy aspektusa a Mello atya példája.
- „Egy asszony egyszer elmondta nekem, hogy amikor gyerek volt, egy milwaukeebeli jezsuita templomban adott lelkigyakorlatot az ő jezsuita unokatestvére, aki az ilyen összejöveteleket mindig e szavakkal kezdte: „A szeretet próbája az önfeláldozás, mércéje az önzetlenség.” Ez aztán nagyszerű! Megkérdeztem tőle: „Szeretné ön, ha az ön iránti szeretetem a boldogságomba kerülne?” Azt felelte: „Igen.” Hát nem elragadó? Nem lenne csodálatos? Ő szeretne engem az ő boldogsága árán, és én szeretném őt az én boldogságom árán, úgyhogy két boldogtalan ember lenne, de sokáig éljen a szeretet!”
- A másik paradoxon, hogy az ember társasági lény, és életét teljességben csak párban tudja leélni, de a tapasztalat azt mutatja, hogy sok esetben a kezdeti boldogság két ember között hamar átcsap kíméletlen küzdelembe, ami mögött az áll, hogy a másikat átalakítsam a saját képemre. Az egyik fél várja az energiát a másiktól és fordítva, és amikor nem kapja azt meg, roppantul elégedetlenné válik. Vagyis boldogtalan vagyok, mert nem kapok boldogságot a másiktól, de odáig kevesen jutnak el, hogy vajon én adok-e örömöt, szeretet a másiknak. Persze a párkapcsolat, ha jól működik, lehet a lelkiség egyik alapja, hiszen tükröt mutat két ember egymásnak, de ez igazából csak akkor működik, ha ebbe a tükörbe mind a két fél belenéz, és van ereje levonni a konzekvenciákat. Tulajdonképpen az a paradoxon áll fenn, hogy a párkapcsolat leginkább a megvilágosodottak lenne való, de az is valószínű, hogy egy megvilágosodott szent már nem akar párkapcsolatban élni, egyszerűen azért, mert ő már önmagában megéli az egészet. Mello atya azonban provokál, de nem uszít. Arra késztet, hogy nagyobb összefüggésben szemléljük a boldogsághoz, és annak összetevőihez fűződő kapcsolatunkat. Törekedjünk a lelki felébredésre, mert akkor nem a másiktól várjuk majd a boldogságot, pláne nem a másik átalakításával, hanem a szeretet sugárzása maga lesz az öröm forrása, a boldogság.
Zsille Ákos
ACM Wallet Gentleman Club 