Ébredj Tudatára! II.

Amikor a félig lehúzott redőnyön át jut be a fény a szobánkba, minden olyan sejtelmesnek, harmonikusnak tűnhet. Aztán felhúzzuk a redőnyt, vagy felkapcsoljuk a villanyt, és kiderül, hogy rendetlenség és kosz van. Ilyenkor vagy lekapcsoljuk a lámpát, vagy visszaengedjük a rolót, vagy nekiállunk rendet teremteni. Antony de Melló atya, jezsuita szerzetesként, a keresztény és a keleti bölcselet ötvözésével segít világosságot teremteni, hogy aztán ránk bízza a döntést, teremteni, vagy végig szenderegni kívánjuk az életünket.  

A Tudatára Ébredésről

• „A lelkiség, a spiritualitás azt jelenti: tudatára ébredés. A legtöbb ember, noha nem tud róla, szunnyad. Szunnyad születéskor, szenderegve él, szunnyadva házasodik, álmában nevel gyermekeket, szunnyadva hal meg, anélkül, hogy valaha is felébredne. Sohasem érti meg a szeretetteljes és gyönyörű voltát annak a dolognak, amit emberi létnek nevezünk. Tudod, a misztikusok- katolikusok, keresztények, nem keresztények, lényegtelen mi a teológiájuk, nem számít mi a vallásuk- mindahányan egyöntetűek egy dologban: abban, hogy minden jól van, minden jól van. Noha minden felfordult, minden jól van. Furcsa paradox, bizonyosan. De, tragikus módon, az emberek többsége sohasem látja meg, hogy minden jól van, mert mindnyájan szunnyadnak. Rémálmot látnak.”
• A tudat, a tudatosság azonban nem azonos az elménkkel, az elme szintű létezéssel. Az a szendergés. A tudat, a tiszta tudat nem más, mint a lélek zavartalan kapcsolat a teremtőjével. A különböző spirituális iskolák és vallások nem tesznek mást, mint segítenek lebontani azt a falat, amit a lelkünk és a tudatunk közé emeltünk. Tehát a Teremtő és a bennünk lévő Isteni közé. Ha netán materialistaként próbáljuk meg értelmezni ezt az állítást, akkor az Univerzum és közénk, vagyis a magasabb rendű finom fizikai lényegünk kapcsolata a Mindenséggel. A módszer lehet sokféle, ima, mantra, éneklés, meditálás, elmélkedés, szakrális aktusok, a lényeg azonban egy, a tudatunkon keresztül behívunk egy magasabb rendű energiát, ha úgy tetszik töltekezünk az Isteni energiával, és ezáltal, tisztulunk, vagyis bontjuk a falat, ami közénk és Isten közé áll. Minél, kisebb ez a fal, annál nagyobb a lelki éberség, mert annál tisztábban kapjuk az információt a Teremtőnktől, (Univerzumtól). Amíg azonban sziklaszilárdan áll ez a fal – és bizony a tapasztalat azt mutatja, hogy kortól és nemtől függetlenül embertársaink nagy része, bevehetetlen várat épített a valóság és az elméje köré. Ennek a várnak van egy vetítő terme, itt sugározza az elme a Mello atya által említett rémtörténeteket, de lehet az lányregény is, a lényeg az, hogy ennek a történetnek nem sok köze van a tiszta valósághoz. Viszont az ebből alkotott rezüméhez, népszerűbb nevén véleményhez, körömszakadtáig ragaszkodik az ember. Igazából a világban zajló nagy viták, a szomszéddal történő perpatvarokig bezárólag ezen a különbségen alapulnak, vagyis a legtöbb ember a saját vetítőjében látottak igazságát akarja a másikra rátukmálni.

Ez azonban illúzió, és nem igazság…

• „A múlt évben a spanyol televízióban hallottam egy történetet arról az úrról, aki bekopog a fia ajtaján. Jaime – szól oda neki – ébredj fel. Jaime azt feleli: nem akarok felkelni Papa. Az apa elkiáltja magát. Kelj fel, iskolába kell menned! Jaime azt feleli, nem akarok iskolába menni. Miért nem? kérdi az apa. Három okból- válaszolta Jaime. Először is, mert unalmas; másodszor a gyerekek ugratnak engem; harmadszor pedig, mert utálom az iskolát. Mire az apa: nos, mondok neked három okot, miért muszáj iskolába menned. Először is, mert ez a kötelességed; másodszor is, mivel negyvenöt éves vagy; és harmadszor mivel te vagy az iskolaigazgató. Ébredj fel! Ébredj fel! Felnőtt vagy. Túl nagy vagy ahhoz, hogy szenderegj. Ébredj fel! Hagyd már a bíbelődést a játékaiddal!”
• Ez a történet szinte nap, mint nap lezajlik a családok zömében, azzal a nem kis különbséggel, hogy a valóságban az itt idézett papa, mama, feleség, testvér is a saját illúziójából fakadó történetét képviseli. A mindennapok tükrében Jamie nem akarna iskolába menni, a papa pedig nem ébresztgetné, hanem vele sajnálkozna az életén, vagyis elmélkednének egymás moziján.
• „A legtöbb ember elmondja neked, hogy ki akar kerülni az óvodából, de ne higgy nekik! Ne higgy nekik! Csupán annyit akarnak tőled, hogy javítsd meg a tönkrement játékaikat. „Add vissza a feleségemet! Add vissza az állásomat! Add vissza a pénzemet! Add vissza a tekintélyemet, a sikeremet” Ezt akarják; visszakapni a játékaikat. Mindössze ennyi. Ezt a legjobb pszichológus is megmondja majd, mármint azt, hogy az emberek nem igazán akarnak kigyógyulni. Enyhülést akarnak: a kúra fájdalmas.”
• Elnézést kérek, de most kapásból nekem is egy vicc jut az eszembe. Ül a bolond a tébolydában és a bal kezével próbálja elkapni a jobb hüvelyk ujját. Amikor a kezével odaér, az ujját lehajtja, így a keze mindig a levegőbe kap. Évekig megy ez így, aztán egyszer a főorvos megszánja, beadat egy merevítő injekciót a betegnek, az elkapja az ujját, majd fájdalmasan felsóhajt – ez nem az…

Szóval a komfortzónánkat elhagyni fájdalmas dolog, még fájdalmasabb felébredni, és rádöbbenni arra, hogy az, amit olyan véresen komolynak gondoltunk az életünkben, igazából csak az elménk által kitenyésztett, zavaros, és mulandó álom. Kb. 10 éve játszották a mozik a Mátrix c. filmet, ott a főhős Neo, a megvilágosodást jelentő ébredéskor, öklendezve esik össze, egy furcsa, tengeralattjáróhoz hasonlatos gépezeten. Ő döntött, amikor megkeresték, két pirula között választhatott. Az egyik a felébredést adta, a másik meg nem történté tette a megvilágosodás esélyét. Neo a megvilágosodás mellett döntött, a gépek által adagolt világ helyett, a fájdalmas, és életveszélyes szabadságot választotta.

Vajon hányan vagyunk ilyen merészek…?

• „Tudod felébredni kellemetlen. Kellemes és kényelmes dolog ágyban lenni. Bosszantó, ha felébresztenek. Ez az oka annak, hogy a bölcs guru nem próbálkozik azzal, hogy felébressze az embereket. Remélem, itt bölcs leszek, s nem kísérellek meg felébreszteni titeket, ha alusztok. Ez valóban nem feladatom, noha időnként azt mondom nektek. Ébredjetek fel. Rám az tartozik, hogy tegyem a dolgomat, hogy lejtsem a táncomat. Ha hasznotok van belőle, jó; ha nem nagy baj. Amint az arabok mondják: Az eső lényege ugyanaz, de a mocsarakban a töviseket növeszti, a kertekben pedig a virágokat.”
• Ez már régi dilemma, hogy vajon eleve elrendelt dolog a megvilágosodás, avagy a szabad akarat által, választásain keresztül mindenkinek meg van az esélye rá. Szerintem igenis, meg nem is, és azt gondolom, Mello atya sem véletlenül írta meg a könyvét. A védikus bölcselet szerint egy tiszta bhakta kegye az, ami szikraként meggyújtja az élőlény tudatában a tudás lángját. A keresztény teológia inkább a közvetlen, Isten általi sugalmazásnak a híve, bár ismerünk példát arra, amikor a személyes példának döntő jelentősége volt, ilyen kapcsolat volt pl. Loyolai Szent Ignác – aki előbb kapott elhívást –  és Xavéri Szent Ferenc esetében, amiben külön megható volt, hogy az oltárra szentként viszont egyszerre kerültek fel. A buddhizmus megint csak nagyon fontos tényezőként gondol a Mesterre, Zen koanokban, a Mester kegyéből sokszor egy pillanat alatt a tanítvány ráébred a megvilágosodás állapotára. És bizony Mello atya – egy percnyi bölcsességei is, ezt a hagyományt igazolják.  Záró gondolatként, ezt a kis elmélkedést most stílszerűen, A csend szavából vett idézettel fejezem be.
• „Világosság

Ne keressétek Istent mondta a Mester, csak nézzetek, és minden világossá válik számotokra.

De hogyan nézzük?

Minden alkalommal, ha néztek valamit, csak azt lássátok, ami valóban ott is van.

Mivel a tanítványok nem értették, a Mester megmagyarázta.

Például ha a holdat nézed, csak a holdat lásd, és semmi mást.

Hogy a csodába tudna valaki mást látni, mint a holdat, ha azt nézi?

Egy éhes ember sajtnak nézheti. A szerelmes pedig kedvese arcát láthatná benne.”

Zsille Ákos