Tudjuk már, hogy az angolszász jogrendszer sok tekintetben más, mint a kontinentális. A római jog nem “fertőzte meg” annyira az angolokat, ami egy nem angolszász környezetben nevelkedett ember számára időnként furcsa, vagy akár meglepő jogi megoldásokhoz is vezetett. Másrészt az angolok a maguk szigetén sokkal inkább rászorultak arra, hogy megbízzanak egymásban, ezért nem véletlen, hogy a legtöbb “offshore” megoldást az angolszász jogrendszerek alkalmazzák.
Közbevetőleg meg kell jegyezni azt is, hogy az offshore megoldások éppen ezért nem törvénytelenek, vagy jogellenesek. Igazi, klasszikus offshore céget alapítani csak olyan országokban lehet, amelyek az angolszász jog alapján állnak. Bár az “offshore” kifejezést gyakran halljuk például szlovák vagy akár magyar viszonylatban is, de azt le kell szögezni, hogy ezek a konstrukciók nem azonosak az angolszász rendszerekkel. Például azért nem, mert a magyar szabályozás szerint egy cég tulajdonlása esetében nem lehet “névleges” tulajdonost (jó magyar kifejezéssel, aminek van egy kellemes, pejoratív csengése is: strómant) alkalmazni.
Az angolszász offshore rendszerek ellenben a bizalom elvére épülnek. Nem véletlen, hogy a legtöbb ilyen jogrendszerű államban szinte pillanatok alatt alapíthat az ember céget, alig kérdeznek tőle valamit, és különösen nem vizsgálják. Azt majd megteszik a bankok úgyis. A megalapítandó cégek esetében pedig arra is teljes mértékben legális lehetőség van, hogy az ember ne magamagát nevezze meg tulajdonsoként vagy ügyvezetőként, hanem kihasználja a jogi lehetőségeket, és a cégei élére ún. névleges tulajdonost vagy ügyvezetőt rendeljen.
Ez a lehetőség a szinte ezeréves hagyománnyal rendelkező bizalmi vagyonkezelési konstrukcióból indul ki. A középkorban gyakori volt, hogy a csatába, háborúba induló nemesurak megbíztak odahaza egy bizalmi vagyonkezelőt, aki igazgatta a birtokaikat, és abban az esetben, ha a nemesúr nem tért volna vissza a csatatérről, a vagyont az előre meghatározott kedvezményezett javára kezelte. A bizalmi vagyonkezelés (“trust”) mind a mai napig fennálló lehetőség, amiből több más megoldás is kirügyezett, mint amilyen például az alapítvány (ahol a vagyon kezelője nem egy személy, hanem egy alapítvány), vagy mint az offshore megoldások.
A klasszikus offshore helyszíneken, a klasszikus offshore konstrukciók esetében azt a személyt, akinek az érdekében a cég tevékenykedik, nem találjuk meg a céges iratokban. Ott lesznek az ügyvezetők, és lesz ott tulajdonos is megjelölve, azonban az ő feladatuk az, hogy az angolszász jog szerint működtessék az adott céget, meghozzák az annak megfelelő döntéseket, ahol könyvvezetési kötelezettség van, ott benyújtsák az iratokat, és amikor a jogszabály szerint kötelező, akkor ülésezzenek. Azonban a cég valódi haszonélvezője ott és akkor nem jelenik meg.
Megjelenik viszont máshol. A nemzetközi egyezményekben meghatározták ugyanis az ún. végső haszonhúzó (ultimate beneficial owner, UBO) definícióját. A végső haszonhúzó az, akinek az érdekében az adott cég tevékenykedik. Mivel az Élet nem egyszerű, és nem is fekete és fehér, ezért a “végső haszonhúzó” kategóriát pontosítani kellett. Jelenleg a pénzmosással kapcsolatos OECD modellegyezményben szerepelnek kritériumok, amelyek – lévén az egyezmény “modell” – nem biztos, hogy a részes országok törvényhozásába is ilyen módon mennek át. A végső haszonhúzó fogalmát azért kell tisztázni, mert a bankszámlanyitás alkalmával, illetve mindenfajta egyéb pénzügyi vagy jogi művelet esetében az eljáró pénzintézetnek rögzítenie kell a végső haszonhúzó személyét és adatait.
A végső haszonhúzó csak magánszemély lehet. Tehát ne is álmodjunk arról, hogy mondjuk egy offshore cégnek egy újabb offshore céget adunk meg tulajdonosként, így rejtve el becses személyünket. Mert a banki azonosításnak el kell tudni jutni egészen egy magánszemélyig, akit az ügyintéző felvéshet az iratokra, mint végső haszonhúzót. Azt is tudnunk kell, hogy az információt, azonosítást a bank elsősorban a bankszámlát nyitó személy saját bevallása alapján fogja megszerezni, s csak abban az esetben fordul egyéb eszközökhöz, ha a nyilatkozat nyilvánvalóan nem felel meg a valóságnak. Például, ha az illető közli, hogy ő mondjuk svájci lakos, de a levelezési címe Budapesten van, a banki papírokat mind Magyarországra kéri, és az utalások is Magyarhonból jönnek és oda mennek. Mert ebben az esetben a rendelkezésére álló egyéb adatok alapján állapítja meg például azt, hogy a végső haszonhúzó melyik államban rezidens.
Mi a helyzet abban az egyáltalán nem ritka esetben, amikor egy cégnek nemcsak egy tulajdonosa van? Végső haszonhúzónak azt kell ilyenkor tekinteni, aki legalább 25%-ban befolyással bír a cég döntéseire. Ez a mérték korábban alacsonyabb volt, de arra maguk a döntéshozók is rádöbbentek, hogy a 10%-os tulajdoni hányad gyakorlatilag kezelhetetlen. Ha nincs egyetlen ilyen tag sem (mivel mondjuk öten egyenlő részben tulajdonolják a céget), akkor az igazgatót rögzíti a bank, mint végső haszonhúzót. Alapítványok esetében pedig vagy az a személy a haszonhúzó, akinek az érdekében az alapítvány deklaráltan tevékenykedik, vagy ha a célja nem ennyire egyértelműen kötődik meghatározott személyhez, akkor az alapítvány kuratóriumának tagjai lesznek a végső haszonhúzók.
Mint láttuk, egyáltalán nem biztos, hogy a banknál rögzített tényleges haszonhúzó személye megegyezik azzal a valódi személlyel, aki az adott cég mögött áll. Különösen igaz lehet ez például egy alapítványnál, ha a kuratórium tagjai a “megbízható emberek”, de akinek az érdekében tevékenykednek, az nem jelenik meg sehol.
Arról már írtunk máshol, hogy miért is érdekes ennek a bizonyos végső haszonhúzónak a személye. A többször hivatkozott, 2014 októberében aláírásra került OECD modellegyezmény alapján – amihez azóta már több mint 90 állam csatlakozott, s például az olyan klasszikus offshore helyszín, mint Seychelles, elsőként nyilvánította ki, hogy megkezdi az adatszolgáltatást az egyezményben rögzítettek szerint – az automatikus adatszolgáltatás célpontja a végső haszonhúzó személye lesz. Az ő rezidensi mívolta dönti el, hogy a banknál nyilvántartott adatok mely állam adóhatóságánál landolnak majd.
Hogy mit jelent, hogy egy magánszemély hol rezidens? Azt mondhatnánk, hogy nyilván abban az államban, amelynek állampolgára. De ez korántsem biztos. Ugyanis lehetséges, hogy valaki magyar állampolgár, de évek óta mondjuk Spanyolországban él. A magyar adójogi szabályok 183 napos ott tartózkodást írnak elő, de erről a külföldi bankok nem tudnak… Természetesen bizonyítani kell, ha az ember magyar útlevéllel igazolja magát, hogy ebben az esetben miért nem magyar rezidens. De miért ne dolgozhatna bárki külföldön hosszabb ideig? S ebben az esetben, ha van külföldi lakás, vannak közüzemi számlák, van tartózkodási engedély, akkor a bank is elfogadja, hogy valaki magyar létére mondjuk svájci rezidens.
Azért az nyilván kiderült, hogy az OECD modellegyezményben részes államokba a jövőben sokkal több információ fog érkezni a végső haszonhúzókról. De ez sem jelent még önmagában semmit.
Hogy miért nem, azt legközelebb megbeszéljük!
(forrás: smartshore.org. Ha többet szeretnél megtudni a témában, keress minket, vagy kérj konzultációt a smartshore.org oldalán!)
ACM Wallet Gentleman Club 